Az inzulinrezisztencia olyan anyagcsere-állapot, amelyben a szervezet szövetei kevésbé érzékenyen reagálnak az inzulin hatására. A hasnyálmirigy ezt kezdetben fokozott inzulintermeléssel képes ellensúlyozni, ezért a vércukorszint hosszú ideig akár normális tartományban maradhat.

Az inzulinrezisztencia gyakran társul túlsúllyal, hasi típusú elhízással, metabolikus szindrómával, prediabétesszel és policisztás ovárium szindrómával (PCOS). Ugyanakkor nem azonos ezekkel az állapotokkal, és önmagában az inzulinszint alapján sem mindig állapítható meg egyértelműen.

A kivizsgálás során ezért nemcsak egyetlen laborértéket, hanem a teljes anyagcsere-állapotot és a 2-es típusú cukorbetegség kockázatát érdemes értékelni.

A Budai Magánklinikán laborvizsgálatokkal, szakorvosi konzultációval és szükség esetén dietetikai támogatással segítjük a cukoranyagcsere-zavarok kivizsgálását és a személyre szabott kezelési terv kialakítását.

Mi az inzulinrezisztencia?

Az inzulin a hasnyálmirigy által termelt hormon, amely fontos szerepet játszik a vércukorszint szabályozásában.

Étkezés után a vér glükózszintje megemelkedik. Ennek hatására a hasnyálmirigy inzulint termel, amely elősegíti, hogy a glükóz bejusson többek között az izom- és zsírsejtekbe, illetve szabályozza a máj glükózanyagcseréjét.

Inzulinrezisztencia esetén a szövetek inzulinra adott válasza csökken.

A szervezet ezt kezdetben több inzulin termelésével próbálhatja kompenzálni. Emiatt egy ideig normális vércukorszint mellett is fennállhat csökkent inzulinérzékenység.

Ha azonban a hasnyálmirigy idővel már nem képes megfelelően kompenzálni, romolhat a glükóztolerancia, kialakulhat prediabétesz, majd egyes esetekben 2-es típusú cukorbetegség.

Az inzulinrezisztencia ugyanaz, mint a prediabétesz?

Nem.

A két fogalom összefügg, de nem ugyanazt jelenti.

Az inzulinrezisztencia azt jelenti, hogy a szövetek kevésbé érzékenyek az inzulin hatására.

A prediabétesz ezzel szemben meghatározott vércukor- vagy HbA1c-értékekkel jellemezhető állapot, amelyben a glükózanyagcsere már eltér a normálistól, de az értékek még nem érik el a cukorbetegség diagnosztikus tartományát.

Az inzulinrezisztencia gyakran része annak az anyagcsere-folyamatnak, amely prediabéteszhez és később 2-es típusú cukorbetegséghez vezethet, de a folyamat nem mindenkinél halad ugyanúgy.

Miért fontos időben felismerni az anyagcsere-eltéréseket?

Az inzulinrezisztenciával gyakran együtt járó kardiometabolikus kockázati tényezők hosszú ideig panaszmentesen lehetnek jelen.

Ide tartozhat:

• a hasi típusú elhízás;
• az emelkedett vérnyomás;
• a magas trigliceridszint;
• az alacsony HDL-koleszterinszint;
• a prediabétesz;
• illetve más glükózanyagcsere-zavar.

Ezek együttes jelenléte növelheti a 2-es típusú cukorbetegség és a szív-érrendszeri betegségek kockázatát.

A korai felismerés azért fontos, mert életmód-változtatással és szükség esetén gyógyszeres kezeléssel a kockázat érdemben befolyásolható.

Mi okozhat inzulinrezisztenciát?

Az inzulinrezisztencia kialakulása összetett folyamat.

Genetikai hajlam, életmódbeli tényezők, testösszetétel és bizonyos betegségek egyaránt szerepet játszhatnak benne.

A kockázatot növelheti többek között:

• túlsúly vagy elhízás, különösen hasi zsírfelhalmozódás;
• mozgásszegény életmód;
• 2-es típusú cukorbetegség családi előfordulása;
• korábbi terhességi cukorbetegség;
• PCOS;
• alvászavar és alváshiány;
• egyes endokrin betegségek;
• illetve bizonyos gyógyszerek tartós alkalmazása.

Az inzulinrezisztencia azonban normál testsúly mellett is előfordulhat, ezért a testsúly önmagában nem alkalmas annak kizárására.

A D-vitamin-hiány okoz inzulinrezisztenciát?

A D-vitamin-hiány és egyes anyagcsere-eltérések között megfigyeltek összefüggéseket, de ebből nem következik, hogy a D-vitamin-hiány önmagában az inzulinrezisztencia közvetlen oka lenne.

Ezért a D-vitamin meghatározása nem tekinthető az inzulinrezisztencia alapvető diagnosztikai vizsgálatának.

D-vitamin-szint vizsgálata és pótlása akkor indokolt, ha erre külön klinikai ok áll fenn.

Milyen tünetei lehetnek az inzulinrezisztenciának?

Az inzulinrezisztencia gyakran egyáltalán nem okoz jellegzetes tüneteket.

Ez az egyik oka annak, hogy pusztán panaszok alapján nem lehet megbízhatóan megállapítani.

Egyes érintetteknél olyan eltérések vagy társuló állapotok hívhatják fel a figyelmet fokozott metabolikus kockázatra, mint:

• hasi típusú elhízás;
• magas vérnyomás;
• kedvezőtlen vérzsírértékek;
• emelkedett vércukorszint;
• PCOS;
• korábbi terhességi cukorbetegség;
• vagy acanthosis nigricans.

Az acanthosis nigricans sötétebb, megvastagodott, bársonyos jellegű bőrelváltozás, amely gyakran a nyakon, hónaljban vagy más hajlatokban jelenik meg, és jelentős inzulinrezisztenciával társulhat.

A fáradtság és az édességvágy inzulinrezisztenciát jelent?

Nem feltétlenül.

A fáradtság, koncentrációs nehézség, étkezés utáni álmosság vagy édességvágy gyakran szerepel az inzulinrezisztenciával kapcsolatban említett tünetek között, azonban ezek nem specifikus panaszok.

Hasonló tüneteket okozhat például:

• alváshiány;
• vashiány vagy vérszegénység;
• pajzsmirigybetegség;
• stressz;
• nem megfelelő táplálkozás;
• bizonyos gyógyszerek;
• vagy számos más állapot.

Ezért ezekből a tünetekből önmagukban nem állapítható meg inzulinrezisztencia.

Hogyan történik az inzulinrezisztencia kivizsgálása?

A kivizsgálás célja elsősorban annak megállapítása, hogy fennáll-e glükózanyagcsere-zavar, prediabétesz vagy cukorbetegség, illetve milyen kardiometabolikus kockázati tényezők vannak jelen.

A vizsgálatok között szerepelhet:

• éhomi plazmaglükóz;
• HbA1c;
• 75 gramm glükózzal végzett orális glükóztolerancia-teszt (OGTT);
• vérzsírok – például triglicerid, HDL- és LDL-koleszterin;
• vérnyomásmérés;
• testsúly, BMI és szükség szerint derékkörfogat értékelése;
• valamint az egyéni tünetek és kockázatok alapján további laborvizsgálatok.

Nem szükséges minden páciensnél valamennyi vizsgálatot elvégezni. A megfelelő vizsgálati sort az életkor, az előzmények, a tünetek és a kockázati tényezők alapján érdemes meghatározni.

Mi az OGTT?

Az orális glükóztolerancia-teszt (OGTT) azt vizsgálja, hogyan reagál a szervezet meghatározott mennyiségű glükóz elfogyasztására.

A standard vizsgálat során éhgyomri vérvétel történik, majd a páciens 75 gramm glükózt tartalmazó oldatot fogyaszt el.

A glükózanyagcsere diagnosztikai értékelésében az éhomi és a 120 perces vércukorértéknek van meghatározott szerepe.

Az OGTT segítségével olyan glükózanyagcsere-zavar is felismerhető, amely normális éhomi vércukorszint mellett nem feltétlenül válna láthatóvá.

Kell inzulinszintet mérni az OGTT során?

Ez fontos kérdés, mert Magyarországon gyakran végeznek többpontos vércukor- és inzulinmérést az úgynevezett „inzulinrezisztencia-vizsgálat” részeként.

A jelenleg rendelkezésre álló inzulinmérési módszerek azonban nem rendelkeznek olyan egységes, nemzetközileg elfogadott diagnosztikai határértékekkel, mint a vércukor vagy a HbA1c.

Ezért önmagában egy magas éhomi, 60 vagy 120 perces inzulinérték alapján nem célszerű diagnózist felállítani.

Bizonyos klinikai helyzetekben a kezelőorvos kérhet inzulinmeghatározást is, az eredményt azonban a teljes klinikai kép részeként kell értékelni.

Mi az a HOMA-IR?

A HOMA-IR egy éhomi vércukor- és inzulinértékből számított mutató, amelyet az inzulinrezisztencia becslésére elsősorban kutatásokban és bizonyos klinikai helyzetekben alkalmaznak.

Fontos azonban, hogy nincs minden populációra és laboratóriumi módszerre érvényes, egységes HOMA-IR határérték.

Ezért egyetlen HOMA-IR eredmény alapján önmagában nem célszerű kijelenteni, hogy valakinek van vagy nincs inzulinrezisztenciája.

Milyen értékek jelezhetnek prediabéteszt?

Nem várandós felnőtteknél a prediabétesz megállapítására meghatározott glükóz- és HbA1c-tartományok használhatók.

Prediabéteszre utalhat:

• HbA1c: 5,7–6,4%;
• éhomi plazmaglükóz: 5,6–6,9 mmol/l;
• vagy 75 g-os OGTT során mért 2 órás plazmaglükóz: 7,8–11,0 mmol/l.

Az egyes szakmai szervezetek éhomi vércukorra alkalmazott határértékei részben eltérhetnek, ezért az eredményt mindig az adott szakmai ajánlás és a teljes klinikai kép alapján kell értékelni.

Mikor beszélünk cukorbetegségről?

Nem várandós felnőtteknél cukorbetegségre utalhat többek között:

• HbA1c ≥ 6,5%;
• éhomi plazmaglükóz ≥ 7,0 mmol/l;
• 75 g-os OGTT 2 órás értéke ≥ 11,1 mmol/l.

Klasszikus hiperglikémiás tünetek hiányában a diagnózis megerősítéséhez rendszerint ismételt vagy második kóros vizsgálati eredmény szükséges.

Miért lehet normális az éhomi vércukor?

A glükózanyagcsere korai eltéréseinél az éhomi vércukorszint még normális lehet.

Emellett az éhomi vércukor, a HbA1c és az OGTT nem pontosan ugyanazt az anyagcsere-eltérést méri, ezért előfordulhat, hogy az egyik vizsgálat normális, míg egy másik már eltérést mutat.

Ezért fokozott kockázat esetén az orvos dönthet további vizsgálat mellett akkor is, ha az éhomi vércukor még a referencia-tartományban van.

Inzulinrezisztencia és PCOS

A policisztás ovárium szindróma (PCOS) és az inzulinrezisztencia között szoros kapcsolat áll fenn.

Sok PCOS-sel élő nőnél csökkent inzulinérzékenység és fokozott metabolikus kockázat figyelhető meg, de nem minden PCOS-es nő inzulinrezisztens, és az inzulinrezisztencia önmagában nem diagnosztikus kritériuma a PCOS-nak.

PCOS esetén fokozott a glükózanyagcsere-zavar és a 2-es típusú cukorbetegség kockázata.

A PCOS tünetei között szerepelhet:

• rendszertelen vagy ritka menstruáció;
• ovulációs zavar;
• fokozott szőrnövekedés;
• akné;
• hajritkulás;
• valamint nehezített teherbeesés.

Ezek a tünetek elsősorban a PCOS-hoz és a hormonális eltérésekhez kapcsolódnak, ezért például a rendszertelen menstruációt vagy fokozott szőrnövekedést nem célszerű önmagában az inzulinrezisztencia tüneteként értelmezni.

Hogyan vizsgálják a cukoranyagcserét PCOS esetén?

A PCOS-ben szenvedő nők esetében különösen fontos a glükózanyagcsere értékelése.

A jelenlegi nemzetközi PCOS-ajánlás szerint a 75 g-os OGTT a legpontosabb vizsgálat a glikémiás állapot megítélésére PCOS esetén, testtömegindextől függetlenül.

Ha OGTT nem végezhető, éhomi vércukor és/vagy HbA1c alkalmazható.

A rutinszerű inzulinmérést ugyanakkor a jelenlegi nemzetközi PCOS-irányelv nem ajánlja, mivel a klinikailag elérhető inzulinmeghatározások értékelhetősége korlátozott.

Hogyan kezelhető az inzulinrezisztencia?

A kezelés alapja a metabolikus kockázati tényezők csökkentése.

Ennek legfontosabb elemei:

• rendszeres fizikai aktivitás;
• kiegyensúlyozott, személyre szabott étrend;
• túlsúly vagy elhízás esetén tartós testsúlycsökkentés;
• megfelelő alvás;
• dohányzás kerülése;
• a vérnyomás és vérzsírok rendezése;
• valamint szükség esetén gyógyszeres kezelés.

Nem létezik minden inzulinrezisztenciával élő ember számára egyformán megfelelő étrend vagy kezelési terv.

Miért fontos az étrend?

Az étrendi kezelés célja a megfelelő energia- és tápanyagbevitel, az egészséges testsúly elérése vagy megtartása, illetve a metabolikus kockázatok csökkentése.

Előnyben részesíthetők többek között:

• zöldségek;
• megfelelő mennyiségű gyümölcs;
• teljes értékű gabonafélék;
• hüvelyesek;
• megfelelő fehérjeforrások;
• telítetlen zsírsavakban gazdag élelmiszerek.

Érdemes korlátozni a nagy mennyiségű hozzáadott cukrot, finomított szénhidrátot és erősen feldolgozott, nagy energiasűrűségű élelmiszereket.

A szükséges energia- és szénhidrátmennyiséget azonban egyénileg célszerű meghatározni.

Kötelező a napi ötszöri étkezés vagy a 160 grammos diéta?

Nem.

Az inzulinrezisztencia kezelésében nincs minden betegre kötelezően alkalmazandó napi ötszöri étkezés vagy egységesen előírt 160 grammos szénhidrátdiéta.

Az optimális étkezési rendszer függ többek között:

• az energiaigénytől;
• testsúlytól;
• fizikai aktivitástól;
• glükózanyagcsere-állapottól;
• alkalmazott gyógyszerektől;
• társbetegségektől;
• valamint az egyéni életviteltől.

Ezért az étrendet célszerű személyre szabni.

A mozgás szerepe inzulinrezisztenciában

A rendszeres fizikai aktivitás javíthatja az inzulinérzékenységet, támogatja a testsúly rendezését és csökkenti a kardiometabolikus kockázatot.

A mozgásprogramban egyaránt helye lehet:

• tempós sétának;
• futásnak;
• kerékpározásnak;
• úszásnak;
• más aerob mozgásformáknak;
• valamint erősítő edzésnek.

Általános egészségügyi célként felnőttek számára hetente legalább 150–300 perc közepes intenzitású aerob fizikai aktivitás, valamint legalább heti két alkalommal izomerősítő mozgás javasolt.

A terhelést az egyéni edzettséghez és egészségi állapothoz kell igazítani.

Szükség lehet gyógyszeres kezelésre?

Bizonyos esetekben igen.

A gyógyszeres kezelés szükségessége azonban nem pusztán egy inzulinszint vagy HOMA-IR eredmény alapján dönthető el.

A kezelőorvos figyelembe veszi többek között:

• a glükózanyagcsere állapotát;
• a testsúlyt;
• a PCOS fennállását;
• a társbetegségeket;
• a gyermekvállalási terveket;
• és az egyéni kockázati tényezőket.

Egyes esetekben például metformin alkalmazása jöhet szóba, de nem minden inzulinrezisztenciával vagy feltételezett inzulinrezisztenciával élő embernek van szüksége gyógyszeres kezelésre.

Visszafordítható az inzulinrezisztencia?

Az inzulinérzékenység nem állandó tulajdonság.

Testsúlycsökkentéssel, rendszeres mozgással és más életmódbeli változtatásokkal sok esetben jelentősen javítható.

Az eredmény függ a genetikai hajlamtól, az alapbetegségektől, a testsúlytól, az életkortól és számos egyéb tényezőtől.

Ezért pontosabb az inzulinérzékenység javulásáról, mint garantált „gyógyulásról” beszélni.

Mikor érdemes kivizsgálást kérni?

A glükózanyagcsere vizsgálata különösen indokolt lehet fokozott kockázat esetén.

Ilyen lehet például:

• túlsúly vagy elhízás;
• cukorbetegség a közeli családban;
• korábbi terhességi cukorbetegség;
• PCOS;
• magas vérnyomás;
• kedvezőtlen vérzsírértékek;
• ismert szív-érrendszeri betegség;
• vagy korábban kimutatott emelkedett vércukorszint.

A szükséges vizsgálatok körét érdemes az egyéni kockázat alapján meghatározni.

Inzulinrezisztencia kivizsgálása a Budai Magánklinikán

A Budai Magánklinikán laboratóriumi és szakorvosi vizsgálatok segíthetik a glükózanyagcsere és a kardiometabolikus kockázat felmérését.

A kivizsgálás az egyéni kockázatok alapján tartalmazhat:

• éhomi vércukor-meghatározást;
• HbA1c-vizsgálatot;
• indokolt esetben 75 g-os OGTT-t;
• vérzsírvizsgálatot;
• valamint további célzott laboratóriumi vizsgálatokat.

A laboreredményeket mindig az előzményekkel, tünetekkel, testsúllyal, vérnyomással és egyéb kockázati tényezőkkel együtt érdemes értékelni.

Szükség esetén szakorvosi konzultáció és dietetikai tanácsadás segítheti a személyre szabott kezelési terv kialakítását.

Gyakori kérdések az inzulinrezisztenciáról

Az inzulinrezisztencia cukorbetegség?

Nem. Az inzulinrezisztencia nem azonos a cukorbetegséggel, de hozzájárulhat a prediabétesz és a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásához.

Lehet inzulinrezisztenciám normális vércukor mellett?

Igen. A csökkent inzulinérzékenység kezdetben fennállhat normális vércukorszint mellett is.

A magas inzulinszint önmagában bizonyítja az inzulinrezisztenciát?

Nem. Az inzulinmérések értékelésének vannak korlátai, és nincs minden helyzetben alkalmazható egységes diagnosztikus inzulinhatárérték.

Kell hárompontos inzulinterhelés az inzulinrezisztencia diagnózisához?

Nem tekinthető általánosan kötelező vagy standard diagnosztikai vizsgálatnak. A glükózanyagcsere megítélésére az éhomi plazmaglükóz, HbA1c és szükség esetén a 75 g-os OGTT használható.

A HOMA-IR alapján megállapítható az inzulinrezisztencia?

A HOMA-IR az inzulinrezisztencia becslésére használható mutató, de nincs minden populációra érvényes egységes diagnosztikus határértéke, ezért önmagában nem célszerű diagnózist alapozni rá.

Inzulinrezisztencia esetén kötelező fogyni?

Nem minden inzulinrezisztenciával élő ember túlsúlyos. Túlsúly vagy elhízás esetén azonban a testsúly tartós csökkentése jelentősen javíthatja az anyagcsere-állapotot.

Minden inzulinrezisztenciára metformint kell szedni?

Nem. A gyógyszeres kezelés szükségességét az egyéni metabolikus állapot és társbetegségek alapján orvos határozza meg.

Összefoglalás

Az inzulinrezisztencia olyan anyagcsere-állapot, amelyben a szervezet szöveteinek inzulinérzékenysége csökken. Gyakran társul elhízással, PCOS-sel, metabolikus szindrómával és a glükózanyagcsere későbbi romlásának fokozott kockázatával.

Mivel az inzulinrezisztencia gyakran nem okoz jellegzetes tüneteket, a kivizsgálást nem érdemes pusztán olyan általános panaszokra alapozni, mint a fáradtság vagy az édességvágy.

A metabolikus állapot megítélésében az éhomi vércukor, a HbA1c és indokolt esetben a 75 g-os OGTT fontos szerepet játszik. Az inzulinmérések és a HOMA-IR eredményei bizonyos helyzetekben kiegészítő információt adhatnak, de önmagukban nem rendelkeznek egységesen elfogadott diagnosztikai határértékekkel.

A kezelés legfontosabb elemei a rendszeres fizikai aktivitás, a megfelelő étrend, túlsúly esetén a testsúly rendezése és az egyéb kardiometabolikus kockázati tényezők kezelése. Gyógyszeres terápiára egyéni mérlegelés alapján lehet szükség.